Mindenkinek megvan a saját elképzelése arról, hogy az ideális Anyjának vagy Apjának milyennek kellene lennie, vagy milyennek kellett volna lennie saját megélése szerint. Sajnos a legtöbb esetben nem azt kaptuk a szüleinktől, mint amit szerettünk volna önmagunk számára. Ezek a hiátusok, érzelmi kibillentségek felnőttkorban is megmaradnak és megnyilvánulnak automatikus reakcióinkban, viselkedésünkben, tetteinkben, amennyiben nem dolgozunk rajta kitartóan.
Milyennek képzelnénk el egy ideális Anyát és egy ideális Apát gyerekként?
Az Anya lehetőség szerint legyen feltétel nélküli szeretetet, érzelmi biztonságot nyújtó, aki teljesen képes a gyermek igényeire ráhangolódni és olyannak látni a gyermeket, mint amilyen az valójában. Elfogadó, odafigyelő, gondoskodó, megengedő, bátorító, elismerő, elengedő, felelősségvállaló.
Az Apa legyen stabilitást nyújtó, anyagi és érzelmi biztonságot teremtő, gyakorlatias, megértő, felelősségvállaló, önmagát és családját megtartó, értük kiálló, bölcs tanító, iránymutató példa.
Ideális lenne, ha mindkét szülő tudná a maga szerepében egyaránt a női férfi minőségét egyensúlyban tartva, együttműködve a család valódi egységét megőrizni.
Valljuk be magunknak, az ideális helyzet csak keveseknek adatott meg,
hiszen már a szülők is legtöbb esetben feldolgozatlan traumákat hoznak korábbi generációkról átörökítve. Így az érzelmi elhangolódások, sebek, javításra szoruló minták szinte kódolva vannak, feloldásra és elengedésre várva.
Mik ezek a legfőbb sebek és milyen felnőttkori viselkedéseket vonnak maguk után?
Az elutasítás, az elhagyás, a megalázás, az árulás és az igazságtalanság sebei, amelyek felnőttkorban az alábbi viselkedésekben jelenhetnek meg, ameddig nincsenek tudatosítva és energetikailag megdolgozva bennünk. Ezek a megnyilvánulások– a fenti sorrendet követve – a menekülés, a függő kapcsolódás, a mazochizmus, a kontroll és a merev személyiség.
A gyerekek, érezve a nem megfelelő működést a családban, általában különböző szerepeket vesznek fel, csakhogy saját túlélésük biztosított legyen. Ilyen szerepek:
- a bűnbak szerep, akinek viselkedési problémái vannak, így eltereli a figyelmet a családtagok egyéni témájáról és az önmagukkal való szembenézés bátorságától. Mivel is? Mindenki a bűnbakot akarja megmenteni, aki valójában a saját elhagyatottság és elutasítás érzésével nem tud mit kezdeni.
- a stréber szerep, aki a család büszkeségévé válik azzal, hogy szinte mindent is megcsinál kiemelkedően magas teljesítménnyel. Ezzel valójában a család fájdalmát, szégyenét fedi el egy látszatműködést létrehozva, személyes szinten pedig üreségérzést tapasztalva. Jellemzően ilyenkor fontosabb a látszat a családban, minthogy valójában hogyan is érzik magukat a felek.
- a békéltető szerep, a „jó gyerek”, aki megtanulta, hogy neki a kevés is elég, a lényeg a családban szülők tehermentesítése a problémáik alól. Így ott segít, ahol tud, ami felnőttkorban abban mutatkozik meg, hogy kapcsolódásaiban igyekszik önmagát háttérbe szorítva a másik kedvében járni.
Miért fontos a gyermekkori sebek gyógyítása? Miért fontos az egykor még túlélést szolgáló, egyúttal felnőttkorra már korláttá váló szerepek letétele?
Mert a valódi felnőtté válás az önmegismerésen és a felelősségvállaláson keresztül lehetséges. Ehhez hozzátartozik az önmagunkra való rálátás, megértés, elengedés, az elutasított részek visszaintegrálása egészen a belső szabadság megvalósulásáig. Majd ez nyithatja meg az utat arra, hogy azt az életet élhessük, amiért valójában itt vagyunk.
